 |
 |
 |
 |
Véletlen képek a Galériából
Utoljára feltöltött kép:
Utoljára létrehozott albumok:
|
 |
 |
 |
 |
|
|
|
|
Online felhasználók
 Vendég: 19
Nincs Online tag
Regisztráltak: 1,396
Legújabb tag: eroni
|
|
|
|
|
|
 |
 |
 |
 |
Megosztás a FacebookonEgy napon múlt az élete Ági néninek
 A jászalsószentgyörgyi Szabó Lászlóné Ági néni egy azon emberek közül, akit zsidó származása miatt elhurcoltak 1944-ben a budapesti gettóba. A hetvenhét éves idős hölgy édesanyját Auschwitz-be vitték, róla azóta nem hallott semmit. Nagy valószínűséggel életét vesztette a „haláltáborban”. A megrázó eseményekről, az átélt borzalmakról Ági néni személyesen mesélt lapunknak – az akkori hatéves szemével.
Megérkezésünkkor egy kedves, mosolygós néni invitált be minket a házába. Ahogy helyet foglaltunk, rögtön elkezdte mesélni az 1944-es történéseket. Ági néni arcán nem ült ki a keserűség, úgy tűnt, elfogadta a velük történteket, és sikerült továbblépnie.
– Budapesten, a Murányi utcában laktunk egy négyemeletes házban – emlékezett vissza Ági néni. – Édesanyámat már 1944 nyarán elhurcolták, feltételezhetően Auschwitzba, édesapámat pedig munkaszolgálatosnak vitték el. A szüleimet azóta sosem láttam. Tulajdonképpen a nagyszüleim neveltek fel. De ne szaladjunk ennyire előre a történetben! 1944 nyarán már minden zsidónak viselnie kellett a sárga csillagot. Hogy miként éltük ezt meg? Nem volt más választásunk... Ez volt, ezt kellett szeretni. Az emberek nem néztek ránk emiatt más szemmel, akkoriban összetartottak, nem voltak annyira ellenségesek, mint most. 1944 novemberében egyik nap váratlanul megjelentek a nyilasok, akik összeszedték az összes zsidót a házunkban. Néhány ruhaneműt vihettünk magunkkal, majd gyalog vezényeltek be minket a pesti gettóba. Ott az egyik középosztálybeli Wesselényi utcai lakásba kerültünk. Huszonöt idegen emberrel zártak össze bennünket egy körülbelül hetven négyzetméteres lakásba. A szobákban tíz-tizenöten aludtunk, főként a földön, mert máshol nem volt hely. Főleg gyerekekkel és idősekkel laktunk együtt, a szülőket mind elvitték Auschwitzba.
Szabó Lászlóné Ági néni megrendülve mutatta az egyik utolsó családi fényképet: az édesanyjával látható kislány mellén már ott volt a sárga csillag... FOTÓ: Mátyus Krisztina
Amire nagyon emlékszem, hogy a pesti gettó körbe volt véve fallal – ezt egy kinyomtatott térképen is szemléltette Ági néni –, melyet kívülről fegyveres őrök őriztek, hogy véletlenül se tegye a falon kívülre a lábát senki. A kosztot a Vöröskereszt oldotta meg. A gettó területén négy-öt helyen volt konyha kialakítva, ahol napi egyszer kaptunk főtt ételt, ezen kívül pedig maximum egy szelet kenyeret. Épp, hogy éhen nem haltunk. Nagyon be kellett osztani. Egy vagy két kórházi rész is volt bent a területen, melyek csak alapfelszereléssel rendelkeztek, és elég igénytelenek, koszosak voltak. A tisztálkodás is elég primitív volt. Bár fürdőszoba volt a lakásokban – mint említettem, ezek középosztálybeli házak voltak –, de hogy melegvízzel vagy hidegvízzel mosakodtunk, arra már nem emlékszem, hisz mind ennek már hetven éve. Ettől függetlenül, ha mesélek róla, szinte megelevenedik a szemem előtt az egész, akárcsak tegnap lett volna. Mélyen az emlékeimben él, hogy rengeteg bombatámadás volt, olyankor mindig elbújtunk a pincébe, remélve a biztonságot, de ilyenkor annyian betömörültek, hogy a félelem és a bezártság uralkodott el rajtam. Inkább úgy döntöttem, hogy ha kell, fönt halok meg, de nem megyek le a bunkerba. Úgy voltam vele, ha fejünkre esik a bomba, akkor teljesen mindegy... – emlékezett vissza az eseményekre Ági néni.
Az akkor még hatéves Ágika édesanyját vélhetően Auschwitzba hurcolták FOTÓ: Mátyus Krisztina
A különlegesség és egyben a szerencse a történetben az, hogy az idős hölgy élete tulajdonképpen egy napon múlt.
– Azt biztos tetszik tudni – folytatta Ági néni –, hogy a fegyveres katonák a Duna-partra vitték a gettóban élő zsidókat, ahol főbe lőtték őket, és beledobták a vízbe. Mindennap egy háztömb lakóit végezték ki. Három hónapnyi gettólét után a mi háztömbünk következett volna. Mivel tudtuk, hogy másnap vége az életünknek, egész este jajveszékelés, imádkozás hallatszódott a lakásunkból, mindenki rettegett. Úgy jött el a reggel, hogy senki nem aludt egy szemet sem. És ekkor kinyílt a nagykapu, és ezúttal nem a nyilasok, hanem a szovjet Vöröshadsereg katonái jöttek be... a szovjetek kézzel lábbal mutogatták, hogy mostantól szabadok vagyunk. Igazából el sem hittük a történteket. Egy napon múlt az életem! Ha akkor nem a szovjetek lépnek be a kapun, akkor ma nem beszélgetünk – nézett rám Ági néni kedvesen.
– Szerencsénk volt, nem úgy, mint annak a több tízezer zsidónak, aki életét vesztette a gettóban. Az ott élők harmada élte csak túl a tragédiát. Amikor felkutatták a területet, több ezer temetetlen holtat találtak.
Mint megtudtuk az idős hölgy elbeszéléséből, két napig még a gettó területén maradtak a zsidók, hisz nem tudták merre induljanak. Hogy áll-e még a házuk, vagy sem... Ági néni elmondása szerint mindenesetre az otthona felé vette az irányt nagyszüleivel , annak reményében, hogy épségben találják és lesz hol lehajtani a fejüket.
– Szerencsére a mi lakásunk sértetlenül megmaradt, ugyanis a szomszédainkkal, akik nem zsidó származásúak voltak, nagyon jó barátságban voltunk, és ők vigyáztak rá. Ugyanúgy kaptuk vissza, mint ahogy otthagytuk. Itt éltem tovább a nagyszüleimmel. Persze a remény mindig bennem volt, hogy újra láthatom majd a szüleimet egyszer, de sajnos ez sosem következett be.
Ági néni hozzáfűzte, ők valószínűleg életüket vesztették Auschwitzban. Két unokabátyjának azonban szerencséje volt, mindketten túlélték a haláltábort.
– Az unokabátyáimat, mivel tíz évvel idősebbek voltak nálam, elhurcolták Auschwitzba. Amikor hazatértek a haláltáborból, akkor mesélték, hogy a poklot járták meg. Borzalmakat meséltek, például azt, hogy minden harminc-negyven év körüli embert, aki egészséges volt, dolgoztattak. Ha valaki túlélt, hát az ez a korosztály volt. Az idősebbeket, a kicsiket és a betegeket ugyanis gázkamrákba zárták. Az élelmiszerellátás minimális volt, épp, hogy éhen nem haltak. A rokonaim nehezen élték túl, legyengülve tértek haza. Az 1956-os forradalom idején az egyik Ausztráliába, a másik Svédországba vándorolt ki. Sajnos már nem élnek – árulta el.
Az idős hölgy a borzalmakat követően általános iskolába járt, majd Csepelen a gépipariban le is érettségizett.
– Az ‘56-os zűröket követően 1957 januárjától először trolin voltam kalauz, majd 1964-től villamosvezetőként dolgoztam mintegy harmincöt évig. A 6-os vonalán mentem. Van egy kellemes emlékem is ezzel kapcsolatban. Volt egy-két család, akik mindig akkor vitték a gyerekeiket iskolába, óvodába, amikor én vezettem a villamost. Nekik mindig meg kellett mondjam, mikor leszek szabadnapos, hogy ne várjanak, mert a gyerekek csak velem voltak hajlandóak utazni – emlékezett vissza.
Az idős hölgy közel a nyolcvanhoz is aktív életet él, Picúr hű társa ebben FOTÓ: Mátyus Krisztina
Ági néni huszonkét éve vonult nyugdíjba. Tizenhat évvel ezelőtt pedig Jászalsószentgyörgyre költözött a férjével.
– Igazából egy véletlen folytán kerültem a településre. A pesti fodrásznőm együtt sétáltatta a kutyáját az egyik ismerősével, aki ajánlotta Jászalsószentgyörgyöt. Nekünk csak annyi volt a lényeg, hogy kertes ház legyen és gázfűtéses. Tizenhat éve költöztünk vidékre. A mai napig nem vágyok vissza a fővárosba, nagyon megszerettem ezt a települést, az itteni embereket. A mindennapjaimat egyedül töltöm, a férjem sajnos három éve meghalt éppen azon a napon, amikor ideköltöztünk tizenhárom évvel ezelőtt. Idén lettünk volna harminc éves házasok. Gyerekünk ugyan nem született, de elmondhatom, hogy kaptam egy családot. A férjemnek az előző házasságából ugyanis született két gyermeke. Ők annyira megszerettek engem, hogy a mai napig anyának hívnak, a gyermekeik pedig mamának. Igen, mondhatom kaptam egy családot... évtizedekkel azután, hogy elveszítettem egy másikat a háború zűrzavarában – zárta a szavait Ági néni.
Hetvenhét évesen is polgárőrködik
– Ha éppen nem a családommal vagyok, akkor polgárőrként tevékenykedem – árulta el az idős hölgy. – Havonta egyszer jönnek értem kocsival este nyolc órára, és hajnal egy óráig kocsikázunk. Bevilágítunk a portákra, megnézzük, minden rendben van-e. Nem okoz gondot a későn fekvés, a hétköznapokban sem fekszem le este tíz óránál előbb. És, hogy ne teljenek tétlenséggel a nappalaim se, nyugdíjas klubba járok. Velük sok helyre utazok. Nyáron is készülök, ezúttal Székelyföldre, Sopronba, Pannonhalmára, Bécsbe, Gyulára és egy hétre Görögországba is. Azt gondolom, az idősek nyolcvan százaléka nem mozdul ki, pedig ez az ami éltet bennünket – vélekedett Ági néni, aki hozzátette, ha éppen nem utazik el sehova, akkor a kertjét rendezgeti, hisz a sok hobbija mellett ez is az egyik kedvenc időtöltései közé tartozik.
A teljes cikk
|
 |
|
Markosz - 2015.06.04 18:14:35
0 hozzászólás ~
2536 megnyitás 
|
|
 |
 |
 |
|
|
|
|
Hozzászólások
Csak bejelentkezés után láthatod a hozzászólásokat!
|
|
|
|
|
|
|
